Latyak. Stopp. Hóesés. Stopp.

A környéket lelepte fehér köpenyével a hó és egyre jobban beszorultam a szobám csendjébe. Egyre többet gondoltam arra, hogy hajj ha jó idő lenne, már valahol messze-messze csavarognék egy hátizsákkal a hátamon és rohadtul nem érdekelnének azok a kérdések, melyek a legtöbb utazó fejében megfordulnak, hogy hol alszom este? mit eszünk? hogyan utazunk? Mindegy! Így aztán arra döntöttem, hogy ha mást nem is, de egy kisebb és nem olyan nagy távolságot megpróbálok télen, azaz ma, január hatodikán megtenni stoppal, ki tudja mi lesz alapon. Elővettem a nyárról félretett táblácskámat, mely az előző szezont remekül kiszolgálta Skóciában, majd Albániában, előszedtem a filceket, felöltöztem és kiléptem újra az ajtón. Utam az utca végén elfordult jobbra át egy keskeny nádason, majd egy nagy energiafű ültetvényen, és hopp, máris a 44-es út autópihenőjében voltam Tiszakürt két lejárója között. A nem túl nagy forgalom ellenére kb. 15 perc után már autóban ültem, és egy Németországba tartó fiatalember autós vendége lettem. Mint kiderült Bajorországban később kezdenek dolgozni az emberek a Karácsonyi és Újévi ünnepek után, mivel ott helyi ünnep van ezekben a napokban. Szó esett a pisztácia hazai termesztésének lehetőségéről, és a kenderpálma hazai viszonyok közti kültéri tartásáról. Hamar eltelt az út és már Kecskeméten is voltam, az új vadászgépes körforgalom tőszomszédságában. Innen gyalogoltam egy 10 percet a város központba vezető út mellett, majd egy újabb fuvart kaptam a K&H bank egyik munkatársától. Kb. 10 perc volt míg beértünk, így csak egy rövidebb élménybeszámolót tartottam eddigi kalandjaimból, aminek szerintem még így is örült. A piacnál elváltunk, én mentem a fél négyre megbeszélt találkozómra. A találka jól sikerült és egy pizzaszelet bedarálásával ért véget. Gondoltam, no akkor irány Budapest az M5 felhajtónál csak lesz már ember még este is, aki felfelé igyekszik. Igen ám, de a belvárosból eljutni a nagy tescohoz nem is oly egyszerű, mert baromi messze van az még oda. Így vettem egy jegyet 210-ért és kimentem odáig a helyi 10-es busszal, ami a központból indul. Kiértem 6:35 körül a színhelyemre. A hó lassanként elkezdett szitálni és a még latyakos út szuttyogós hangjának ellenére is szép idő lett. Szintén nem volt nagy kocsijárás, egy kedves hölgy megállt és Lajosmizséig ajánlotta, hogy elvisz, de abba fuvarba nem mentem bele. Vártam hát vagy 20 percet mire lett is autóm. Az eleinte fontos beszélgetést bonyolító, jó erőben lévő úriemberek harmadik idegen utasa lettem. Mondták, hogy ha nem baj még elmegyünk Üllőre és csak utána fordulunk neki Budapestnek teljes gőzzel. Mondtam, hogy jó persze, semmi baj, úgysem voltam még Üllőn, hát majd most leszek. Az egyik útitárs kiszállt, majd én ültem az anyósok előre bérelt helyére. Beszélgetésbe elegyedtünk borról, hova továbbról és még egy rövid körtvezetést is kaptam a Wekerle-telep, számomra eddig nem ismert vidékein, ahol meglátogattunk az egyik helyi kisboltban való kérdezősködés után egy másik boltot, melyben állítólag mindenféle hazai jó található és talán kapcsolat lehet a jövőre. Innen már hamar visszaértünk az Europarkhoz, ahol el is váltak útjaink. Én gyorsan felpattantam a kék csodára, és a Corvin-negyednél a kettesével szedett aluljárólépcsők után arcom elé libegtek a felhők pelyhes csibéi, a havak.

Aggtelek, kemping, növények

  Az november eleji csalogató jó idők bennünk is ihletet szültek és az ihletést gyorsan cselekedetek is követték. Az hogy mi is történt velünk november első hétvégéjén az alábbi kis úti leírásban olvashatjátok.
     Ezen a hétvégén volt szerencsénk olyat kipróbálni, amit még eddig soha sem. Andor és Én a hosszas teketóriázás után, ami a hely megválasztását körülvette végül az Aggteleki-karszt mellett döntöttünk és szombaton reggel a 6-os miskolci vonatra pattantunk a még párás, ködös november elsejei reggelen a Keleti kissé lelakott peronjáról.

 A számításaink nem jöttek be, melyeket még pénteken Növényanatómia után tettünk miszerint:-ÁÁ Miskolcra a kutya sem megy, főleg nem szombat reggel hatkor.
Ezzel ellentétben a vonat dugig volt és a helyeket úgy kellett vadászni. Szerencsére kiértem hamarabb és még tudtam helyet találni. Nagy nehezen nekilódultunk, az akkor még meglehetősen áthűlt szerelvénnyel, szemben velünk nénike valami szerelmetes történetet elbeszélő, olcsó papírra nyomtatott könyvet olvasott, míg a hátunk mögül épp azt tudtuk meg, hogy a gyerek ezt csinálja meg azt csinálja az iskolában, melyet egy igen jó hangú idősebb úr próbált kedves alkalmi útitársa tudtára és természetesen értésére is adni kisebb nagyobb sikerrel. A vonat csak zötyögött tovább és, így a hőmérséklet is kezdett elviselhetetlenné és ezzel együtt álomsítóvá is válni. Az utazásból, így hosszabb-rövidebb időre sikerült az álmok mezeire átsétálnunk.
A Tiszai pályaudvarra befutva egy kisebb hurok leírása után eljutottunk az állomás épületéig, ahol a büfét céloztuk meg mivel a reggeli hiánya már akkor érezhető volt és a belső részeink hevesen tiltakoztak az ellen, hogy így induljunk tovább. A büfét megközelítve szemmel jó láthatóan sok ember érzett még úgy, mint mi és szép, méretes sor fogadott. A sort kiálltuk, de egy kisebb technikai probléma merült fel. Andor kikérte a kávéját és aztán én a mellém berohanó úrnak, aki nagyon sietett kértem egy kólát, magamnak pedig egy sajtos szendvicset, majd fizettem. A baj csak az volt, hogy a kólát a pultos srác kiadta, de a szendvicsemmel adós maradt, amit én szóvá is tettem. Erre ő nagy felháborodással állította, hogy, de ő kiadta azt. Erre én tovább nyakaskodtam és beletellett 5 percbe mire sikerült a szendvics birtokába jutnom. Szomorú ez a bizalmatlanság az emberek között, de sajnos az a vidék olyan. A tornanádaskai vonatunkra szállva érezhető volt, hogy nem akárhová megyünk, értsük ezt a szó legpozitívabb és legnegatívabb értelmében. Az apró települések egymást követték és igen sok temetőbe induló családot láttunk krizantém kévékkel a hónuk alatt, majd a határhoz közeledve egyre kopni kezdtek az utasok. Tornanádaska az Aggteleki-karszt lábánál fekvő település festői környezetben. És eddig tartott a szépsége a dolgoknak, bár pozitív impulzusok elvétve értek minket. Az utcákon gyerekek a kisebbnek tartott egységből, koszos, vékony ruhákban szaladoztak, a házak és az utcák képe lehangolónak mondható, látszott rajta a lelakottság, a szemét és egy teljesen más életformához szokott társadalmi formáció a cigányság kilátástalan és meg nem oldott sorstragédiája. Andor figyelmeztetésére képeket nem készítettünk, így őriztük meg inkább az emlékeinkben az egykor szebb napokat is látott Bódva-völgyi településen uralkodó balkáni hangulatot. Szerencsénkre a gyerekek illendően köszöntek és voltak mások is, akik tiszteletüket fejezték ki felénk. A főtérre érve a szociális bolt nevezetű hely előtt már nagyban folyat az élet, lévén, hogy hó elején jártunk azon a napon. A falu szélén egy igen kicsiny malackát próbáltak átsegíteni a másvilágra, de mi nem vártuk meg az események végkimenetelét, hanem inkább a déli fekvésű lejtők felé vettük utunkat.

A sárga útjelen kellett volna haladnunk, de az bizony igen hamar eltűnt és kb. egy fél napig nem is mutatkozott. A falubéliek igen magasra felhatolnak ezen a helyen az erdőbe faigényüket kielégíteni, sajnos nem a legkíméletesebb módon. Az általuk készített csapákon könnyen lépre mehet az ember, így azt amit mi elfelejtettünk, egy tájolót ajánlok elvitelre az esetleges eltévedések esetére. Az első fogásunk jellegtelen akácos részen a Rhytidium rugosum volt, majd tovább kaptatva a nyíltabb részekhez értünk és ott a Cotinus coggygria, a Quercus pubescens, Pinus nigra, Juniperus communis, Rosa cannina, Ligustrum vulgare és a Viburnum lantana alkotta ritkás, kissé bozótos, de mindenképpen sziklagyepekkel tarkított részre értünk.

 Az első amit kiszúrtunk az egy sárgás virágú, kissé bőrszerű, fehéres levelű növény volt, amit ott helyben meg is határoztunk és Alyssum montanum-nak véltük. Persze akadtak még itt érdekességek ilyen volt a fenyérfű, a Bothriochloa ischemum is, valamint szép Sempervivum tectorum-ok virítottak még ott.

Továbbhaladva az erdősebb rész felé az út össze-vissza kanyarogni kezdett, majd sokszori tanakodások után, hogy vajon most hol is vagyunk kijutottunk a gerincre. Itt szembesültünk a töbrök hatalmasságával, melyek az én fejemben csak, mint kicsiny hangyaleső csapdák éltek, de akkor ott, ezen tévhitem megdőlt. Néhány sás is elénk került, de csak feltételeztük, hogy Carex digitata, C. pilosa és C. sylvatica van túlnyomó többségében ezen erdők aljnövényzetében. Az úttalan utakat járva a derékba vágott fák még mindig jelezték az erdei tündérek "szorgos" munkáját. Külön szomorúság, hogy majdnem minden egyes fa törzsén balta élességi teszteket végeztek, melyben bizony a szerszám élesnek bizonyult. Egy darabon megtaláltuk a sárga jelzést,de két jel után megint bottal üthettük a nyomát, így elindultunk a nemlétező torony iránt és kilyukadtunk egy gyönyörű borókásban. Ebben barangoltunk egy darabon, majd végül egy füves tisztásra érve elhatároztuk, hogy itt táborozunk le.

 A sátor gyorsan elkészült a fogadásunkra, majd jó csomó rőzse beszerzésére indultunk. Nem kellett neki fél óra és vidám tűz pattogott ideiglenes otthonunk előtt. Az orrunk megtelt füstszaggal és ezzel együtt a ruhánk is magába szívta az őszi illatokat. Így álltunk neki vacsoránk elköltéséhez, mely olajos halból és pirított kenyérből állt, valamint az Andor által hozott edényben egy tea is készülni kezdett, melyet én természetesen félig ki is borítottam, de a végeredmény jó volt a pernye darabokkal a fogunk alatt is. Az est hűvösödni kezdett és a sötétség betoppant és ránk terítette sötét palástját. Egy darabig még beszélgettünk, majd nyugodni tértünk nagykabát sapka, kapucni és sál, valamint több réteg pulóver felvétele után. A sötétség nyomában csend is megjelent, mint settenkedő árny és így a mi gondolataink álomvilágba nyargaltak tova.

Azaz csak MAtej kollégánál, aki ahogy lefeküdt el is aludt. Nálam úgy fél három körülig várni kellett az „ihletre”, de végül csak elaludtam. Még igencsak sötét volt, mikor irgalmatlan hidegre ébredtem, a hátam nagyon fázott, mivel, mint utóbb kiderült a hálózsákom kinyílt, én pedig a hátamat a nyirkos és hideg sátornak nyomtam. Meglepő módon a kényelemmel nem voltak gondok, talán a sátorhossz lehetne pár centivel több, de nem lehet ok a panaszra. Reggel 6 órakor keltem, arra hogy nincs mellettem senki a sátorban. Kibújtam én is a hálózsákból, ami egy sima takaróvá nyílt ki az éjszaka során. A hőmérsékletre nem volt panasz, a meteorológia eltalálta a kellemes 3 fokot, automatikusan a tűz „elindításával” és gyújtós szedésével kezdtünk, valamint pár korty bor is fogyott, itt is beigazolódni látszott, amit édesapámtól oly sokszor hallottam, hogy napkeltekor van mindig a leghidegebb. Egy már jól ismert füstös / pernyés vízforralás, teafőzés következett, melegedés, majd a tea termoszba varázslása után felszedtük a sátrat.

 Jól esett a mozgás, hamar végeztünk. A tegnapi sárga jel keresése tehát most újult erővel kezdődött meg. A reggeli pára egyre inkább ködbe kezdett átalakulni, s a töbrök között úgy botorkáltunk, keresgéltünk, mintha nem is ebben a világban lennénk. Hihetetlen, hogy ezek a képződmények csupán a víz kitartó, lassú, de halálbiztos vésője által képződtek. Hopp egy sárga jelzés! Úgy néztünk rá mint a lőtt vadra, sikerként éltük meg, de be kellett látni később hogy korai volt az öröm. Ugyanis a „fakitermelés” miatt a jelzéses fákat is kiszedték, és annyi csapás volt a fűben hogy egy pillanat alatt elveszítettük újra az utat. MAtej mondta az irányt, hát a sötét töbrökből visszaindultunk a borokás felé. Egy erősebb csapásra lyukadtunk ki, így követtük és immár meglett a jelzés is. A cserjék alatt nagyon erős moha élet volt, a Pseudoscleropodium purum, Rhytidiadelphus triquatrus, Ptilium vastag gyönyörű szőnyegeket képzett, a törzseken nem sokkal a föld felett Thuidium látszott. 

Gyönyörű, háborítatlan erdőbe értünk, úgy látszik ebben a magasságban a pusztítás nem ért el. A területen vegyes korú fák, jelentős mennyiségű holt fák voltak, bizonyítva, hogy erdészeti munka nem igen volt az utóbbi években. Mi ennek nagyon örültünk, valamint annak is, hogy a budai hegyekben oly megszokott vad taposás, vaddisznó túrás egybefüggő „szántásainak” itt nyoma sem volt. Gyönyörű aljnövényzet, ahogy egy igazi üde lomberdőben lennie kell. Egy Fraxinus kidőlt törzsén egy régi ismerőst pillantottam meg, az Ortotrichum lyelli-t mely szép felfelé kunkorodó hajtásaival és gemmáival feltűnő volt.

 Közben MAtejnek eszébe jutott, hogy Vadontermő nagygombákra visz be anyagot, így ő átállt gomba módba, mindent észrevett, amit én, ha keresem sem látom meg, én viszont a moha módban maradtam. Melankolikus hangulatban beszélgettünk és ballagtunk a ködös erdőben, körülöttünk olyan csend volt, amilyen a budai hegyekben elképzelhetetlen. Ez már a tökéletes zajmentes terület, ahol a madár se jár rajtunk kívül. Személy szerint nekem kifejezetten tetszett. A Kilátó-zsomboly környékén letettük a táskákat egy ígéretes sziklafal mellett, és bejártuk azt. A megszokott mész sziklai mohafajok tömege uralta ezt a délies sziklagörgeteget, jellegzetesen az Anomodon viticulosus, és A. longifolius tömeges. A függőleges falakről szépen eláll a Neckera, aminek fajra határozása itthoni mikroszkópos feladat lesz.

 Pár gyűjtés után továbbhaladtunk, különlegességek hiánya miatt. Ezután az út északra fordult, és egyik legfurcsább erdőszakaszára értünk. A köd szitált, mindenünk átnyirkosodott, kifejezetten hideg volt. Ezt jelenti tehát az, amikor a hideg beleül az ember ruhájába, hajába, és mindenébe. Az út épp a szlovák-magyar határon ment, még régi elhagyott lepusztult kerítést is fel lehetett fedezni. Nagyon különös volt, hogy a magyar oldalon hatalmas bükkök takarták az út által megnyílt helyet, míg a jobb oldalon mintha késsel vágták volna el fiatal erdő sorakozott.

 A Vecsem-bükki- zsombolyt meg szerettük volna nézni, de nem voltunk biztosak abban hogy azt találtuk-e meg. Így aztán a határon félelmetes csöndben megettük a kőkemény szendvicseket, ami annyira nem esett jól, csak azért rágtam meg mert kellett az energia. Viszont a még meleg tea különösen jó volt.

Nyugatra fordultunk, az út mellett egy szép Calamintha menthifolia-t határoztunk, mivel egyikünk sem tudta megmondani miféle növény ez. Az út további része már a hazaútról szólt. A Szabó-pallag szitáló ködben fogadott minket, mi pedig megindultunk a kék jelzésen Bódvaszilas felé. Hatalmas vihar lehetett erre nem rég, termetes bükköket döntött meg a szél. Elérkeztünk a Meteor barlang bejáratához, ahol szintén megálltunk egy picit, tartottam egy moha szemlét a bejárat feletti görgetegen, de különösebb fajt nem találtam.

 A Barlangkutató-forrásra vezető utat elnéztük, és tovább mentünk. Későn vettük észre, hogy a jelzés már nincs mellettünk, tehát vissza kellett fordulni. A forrásig erős lejtőn haladtunk, a táska csak úgy dobott minket a köves talajon. A forrásnál két szalamandra fogadott minket, amiket MAtej le is fényképezett. Ekkor nekem már a „hazafelé” hangulat volt, nem figyeltem csak a lábamra. Így aztán otthon vettük észre, hogy egy még általam soha nem látott telepes májmohán álltak a szalamandrák. Fejfogás után megállapítottuk, hogy csak Pellia lehet.

 Ezután már erősen zavart területen haladtunk a völgyzáró gátig, ahol a már megszokott Bódva-völgyi jellegzetességek fogadtak minket. Pl. egy női cipő, aminek a varratain moha nő. Később a faluszéli sanyarú körülmények között élő cigánytelep következett. Lehangoló volt látni, hogy ebben a faluban milyen gyönyörű, jellegzetes házak lehettek régen, és most minderre a pusztulás vár. 

Az állomáson várnunk kellett másfél órát, de örültünk, hogy legalább vonat van. Miskolcon egy kávé elfogyasztása után (a reggeli büfénél) felszálltunk a vonatra és elindultunk a Keleti pályaudvar felé.

Autóstoppos kalandok Albániában

Az indulás és megérkezés mindenkor meghatározó motívumai az emberi életnek. Így gondoltuk mi is ezt, amikor eldöntöttük Gergővel és Bencével, hogy életre szóló emlékkel teszünk pontot egy lassan lezáródni látszó közös korszakunk végére. Úgy éreztük, hogy szükségünk van  valamire, ami több egy nyaralásnál. Ekkor döntöttünk úgy, hogy a "hátamon a házam" felfogásban egy korántsem szokványos balkáni ország felé vesszük utunkat. Hogy hol is jártunk? A szkipetárok földjén, azaz Albániában.

A nagyszabású tervünk az volt, hogy vonattal leutazunk Montenegró fővárosába, Podgoricába, majd onnan stoppal jutunk el a Shkodra-i tó partján lévő Koplikig. Onnan valamilyen úton feljutunk az Albán Alpokba, ahol is a festői Valbone-völgyet tűztük ki célul. Az odafelé való utazási tapasztalatokból pedig helyileg eldöntjük, hogy mikor jövünk vissza és hány napot szánunk a visszaútra. Hogy mi is valósult meg ezekből a tervekből azt alább olvashatjátok.

Szent István Ünnepén, azaz egy nappal az indulás előtt kezdtünk összegyülekezni, a budapesti Gellért téren Gergő révén biztosított Schönstatt-i Fiúmozgalom Közösségi Helyén (KH), egy végső összepakolásra, tervezésre és beszerzésre. A ruhaminimalizálás egyértelművé vált már az elején, valamint a 10 napig konzerv-májas menü is kilátásba került, főleg akkor, amikor Gergő zsákjából előkerült A kamra legjava. Azaz az évek óta elfogyasztásra váró paradicsomos gombóc és székelykáposzta ipari létesítményre (gyárkéményre) emlékeztető konzerv gyűjteménye. Az összepakolást gyorsan megoldottunk, próbáltuk a haszontalan dolgokat kitenni táskáinkból és a súlyt egyenletesen elosztani. Bence révén a sátor problémán is túlléptünk. A túra kaja és cucc mérlegét az írásvégén olvashatjátok. Még nagyban állt a  szobában a cucc káosz, mikor észbe kaptunk és kiszaladtunk a tűzijátékot megnézni, aminek a nagyját a Gellért-hegy takarása miatt nem igen láttunk, de a hidak így is jók voltak.

Íme az ipari létesítmény

Másnap reggel felkerekedtünk és vetünk még élelmet a 19 órás vonatútra, valamint lila hagyma, vörös hagyma, fokhagyma beszerző utunkat is megtettük, valamint vettünk 1,5 kiló Sparos szendvics kekszet is. 11-re készen is voltunk a bepakolással. Innen kivágtattunk a Keletibe, majd ott fel is szálltunk a vonatunkra, ami egy kiselejtezett elsőosztályú MÁV kocsi volt.

Kalandra fel! Keleti a lehetőségek tárháza!

Természetesen már itt késett a vonat 15 percet, de végül csak nekilódultunk. Magyarország még viszonylag gyors volt, bár a határon rengeteget álltunk érthetetlen okok miatt. Átlépve Szerbiába iszonyat csigalépésben utazhattunk a végtelen kukorica és napraforgó földek monotonitásában, majd Belgrádban a kalauz "jóvoltából" kaptunk egy szelet szocializmust ébresztő gyanánt. Egyik pillanatról a másikra előkerült emberünk, agresszív modorban felcsapta a villanyt a fülkében és szinte ordítva követelte jegyeinket, majd lement és egy külföldi bicajos csapattal kezdett veszekedni, amit ők sem tudtak mire vélni.

A belgrádi éjszakába is belefolytunk

 Innen tovább haladva hajnalban elértük Montenegrót és beköszöntött ránk az alagutak és mediterrán hegyek világa. Tíz óra körül meg is érkeztünk Podgoricába, majd rögtön Albáni felé vettük az irányt. Az út mellet egy piac, majd egy szőlő terület mellett kezdtünk stoppolni.
 Első autósunk természetesen kockamercis volt és irdatlan aranyóra húzta a kezét. Belül keleties muzsika szólt rádióban, be nem tartott forgalmi rend. Tuzi nevű településig vitt minket. Itt újabb stoppolás, majd végre egy albán szintén kockamercis úr állt meg, bagarettáját erősen szívva. A távolságból adódóan 15 euróért vitt át minket Koplikba. Első élményünk az albán emberrel való kocsikázásról, meglepően érdekes volt. 20-as táblánál 80-90 km/h az teljesen normális, a kanyarokba, úgy szálltunk bele, hogy majd ki repültem az ajtón. Aztán csak odaértünk. A város szélén lévő körforgalomban kezdtünk újra stoppolni. Még egy motoros fickó is megállt a kisfiával, angolul meglepően jól tudott és sok szerencsét kívánt utunkhoz.

Thethi felé úton-útfélen

Kb fél óra várakozás után egy meglepően nagy terepjárós srác vitt el minket Dedaj nevű településig. Utunk mentén megjelentek a mediterrán növények oszlopos képviselői is. Cupressus sempervirens, Punica granatum, Nerium oleander, Paliurus spina-christi, Pinus pinea, Salvia officinalis, Quercus coccifera, Thymus fajok. Dedajban állt a hepaj, mivel lakodalom volt. Mi elfogyasztottuk első májas ebédünket, a helyben talált kakukkfűvel fűszereztük királyi étkünket, valamint felfedeztük az iszonyatos mennyiségben növő szeder bokrokat az út mentén, amiről jól be is lakomáztunk. Ezeket bevégezve stoppolni kezdtünk újfent és hamarosan összehozott az alkudozós-terepjárós albánnal a sors. Beszállunk, mondjuk, hogy Theth, erre a válasz 50 euró. Ohóó várjunk csak, sok lesz az koma, gondoltuk és elkeseredett ábrázatát látva 10 euróra alkudtuk magunkat Bogeig.

Bence és ez EU-s pénzből épült út, ja és a festői szépségű hegyek

Boge határában kelletlenül kitett minket, így rögtön meg is tapasztalhattuk az albán vidék jellemző állatát, a szamarat. Innen kezdtünk rohamos léptekkel a hágó felé indulni 1600 m-re. No persze a tájjal nem bírtunk betelni, a magasan meredező csúcsokkal és a szebbnél-szebb növényekkel.

Az összevágott kép

"Borókarigó"

Az első kilátó

A hágóban rengeteg busznyi rendőrt láttunk lefelé utazni, amit akkor még nem tudtunk mire vélni. A hágóig szuper, EU-s pénzből épült úton gyalogoltunk, majd odaérve mindezt mintha elvágták volna és jött a köves, sziklás út. A hágótól nem messze egy birkanyáj legelészett, a pásztor pedig egy meglehetősen kicsi és öreg nénike volt a 10 év körüli unokájával. Érdekes volt látni, hogy van még ilyen természetközeli pásztorélet is fent a hegyekben. A szállásuk bükk gallyból készült gunyhó, előtte kis tűz és persze birkák. Az egyik elhagyott kőkarámot szemeltük ki a sátornak, fel is ütöttük, a tűz is belobbant és fényét hozta az amúgy is gyönyörűséges táj szívébe. Körülöttünk a nyári este csendje és nyugalma lappangott, majd megérkezett kis barátunk is, akitől engedélyt kértünk a megszállásra.

A hágó túloldala, avagy itt aludtunk

Kis cimboránk és a csapat

A kőkarámban felállított sátor

Reggeli panoráma

Az éjjel jól telt, kissé hűvös volt ugyan, de a szellők szárnyán kinyítatott a nap kapuja és beengedtetett rajta a Nap. Gyors reggeli tea és májas kenyér következett, kis barátunkat is megkínáltunk egy kekszel, meg egy szelet kenyérrel, melynek látszólag nagyon örült. Szedtük a cókmókunkat és már indultunk is lefelé a meredek piros jelzésű úton. Gyönyörű bükk erdőben vezetett lefelé az utunk, néhol Sorbusokkal tarkított sziklagyepek jelentek meg talpunk alatt és körülöttünk, néhol fekete fenyők és borókák tarkították a tájat.

Irány Thethi, itt még tudtuk, hogy hol is vagyunk a térképen

Leértünk a hegy aljába, majd beleértünk egy patakmederbe, mely mellett megálltunk mosakodni és pihenni egy kicsit. Innen a patakot követve lefelé indultunk, majd egy kisebb lakott terület után betévedtünk egy kék szemnek nevezett gyönyörű helyre.

A kék szem

Pinguicula vulgaris

Parnassia palustris

Gentiana ascelpiadea

 Itt el is időztünk egy kicsit, majd tovább indultunk és megközelítettük az általunk Thethinek hitt helyet, itt szintén érdekes kék tó és furcsára mosott sziklák vártak ránk. A helyi bácsi rögtön jött is, hogy mit innánk. Mi a sima víznél maradtunk. Itt jót ebédeltünk, majd fotózás, nézelődés a csodával határos szépségű helyen.

Elmosta a víz

Mint később kiderült a település neve Nderlysa

Ezek után lementünk a faluba, ahol először megint pihentünk nézelődtünk, fára másztunk. Már lehetett vagy hat óra, mikor a házak felé indultunk annak reményében, hogy sikerül egy kertet  találnunk ahol tanyát üthetünk. Egy néni már hívott is befelé bennünket a háza elől, hogy menjünk be nyugodtan, sőt még szobát is próbált ránk sózni, de mondtuk, hogy mi sátoroznánk. Nagy nekitanakodásra 20 eurót ajánlottunk 4 éjszakára 3 főre. Látszólag megörült a néni ennek, mi pedig felállítottuk sátrunkat a méhkaptárak tőszomszédságában. A ház amiben laktak fehér falú, apró ablakú öreg albán ház. Az általános napirend, amit mi láttunk: Az apuka helyileg rengeteg kinyithatós kerti szék készítésén dolgozott, mindenhol csirkék és egy gyönyörű kakas. A méhekkel rendszeresen foglalkoztak, egyik reggel eléggé el is leptek minket. Kicsi tehénke az udvarban legelészett egy alkalommal. Az idős mama mindig kint ült a ház előtt, a gyerekek mindenfelé igaz az idősebbek feltűnően sokat nyomkodták a telefonjukat. Furcsa volt, hogy a szomszédok, helyiek az egymás kertjén kis csapásokon rendszeresen átjártak. A kert végében találtunk helyet a tüzeléshez, itt melegítettük finomabbnál finomabb konzerveinket, majd minden este sokat beszélgettünk még vacsora után a tűzkörül.

A kert ahol laktunk

 Visszatérve, a háztól aznap este lementünk a folyóhoz fürdeni, ami annyira hideg volt elsőre, hogy fájt belelépni, de mi annyira nem bántuk, ruháinkat is sikeresen kimostuk. A közeli hídon a helyi menő alakulatok mosolytól játékos arcát is megnézhettük. Visszaérve a tüzet gyorsan begyújtottuk és már ettük is a székelykáposztát kenyérrel és lila hagymával. Az éjjel jóval melegebb volt, mint a hágóban így jobban is aludtunk. Másnap reggel gyorsan összeszedtük a holminkat és felfelé indultunk az egyik völgyön. A Carpinus orientalis, Cotinus coggygria, Fraxinus ornus bokorerdőben megláttuk az első Ostrya carpinifoliat. Az út hirtelen kanyarodni kezdett, ahol találtunk egy leágazó kisebb utat, aminek a végén elértünk egy zubogót, telis-tele hatalmas sziklákkal.

Benéztünk ide is, ilyen kilátás várt

Csiga és zuzmó

Itt felmásztunk ezekre és csodáltuk a tájat, majd visszatértünk az útra és egy még nagyobb vízesést néztünk, meg majd egy malom előkertjében ebédeltünk egyet. Végül beértünk egy településre amiről kiderült, hogy az az igazi Theth. Gyönyörű templom két hatalmas hárssal az oldalán, ugyanakkor láttuk, hogy az a hely turisztikai robbanás előtt áll. Rengeteg az új építésű, nem igazán tájba illő ház és egyéb épület. A falut körbejárva, még felmentünk egy hegyoldalba majd onnan visszafelé indultunk a szállásunkra. Sok cseh, német és lengyel terepjáróval, terepbusszal találkoztunk.

Vízesés, Matej fotózik

Ebéd a malomudvarban

Thethi és a termetes hársfák

Hazafelé már mindenki a Sparos kekszet várta

Mi lesz a mai menü?

Visszaérve újra vacsora, majd beszélgetés és fekvés. Másnap reggel kaptunk helyi friss mézet reggelire, valamint egy eltévesztett bólogatás után még kávét is. Ezen a napon délnek indultunk és feltévedtünk először egy birka ösvényen egy romos tanyához, majd pedig egy hosszabb gesztenye fa alatti pihenő után (ahol találkoztam az első viperámmal), egy kőoszlopokból álló helyre, melyeknek tetejéről szép panorámafotókat készítettünk. Egy sziklával arrébb Bence volt tőlem, Gergő pedig próbált a kefe sűrű bozótosban előre haladni egy bentebbi sziklához. Ekkor Bence a világ legnyugodtabb hangnemében hátra szólt nekem, hogy figyelj, egy gyerek van itt, egy puskával és idegesnek tűnik, mutogat, hogy menjünk lefelé. A válasza az csak annyi volt, hogy oké, turist, turist, no problem. Erre a gyerek megenyhül és meg is jelent a szikla oldalában és intett, hogy menjünk vele. Be is indultunk az úton a három házból álló faluba, kerítés mentén haladtunk és a bozótosból előkerül még egy férfi és egy nő. Erre a gyerek olyan sunggal hajított a géppisztolyt a kerítés túloldalára, hogy akkorát nyekkent, amire mi nem számítottunk. Házához érve nagy kedvesen kérdezte, hogy: Kaffe? Water? Free!
Mi ezt nem fogadtuk el és néhány fotó után tovább álltunk a településről. Az este szintén fürdés, mosás majd vacsora következett. Mikor vissza értünk a sátrunktól 1 méterre egy hatalmas narancsos fekete kígyó épp egy madárfiókát evett, amit meglátva a helyiek hatalmas pajszerekkel felfegyverkezve jöttek, de már későn, mert az állat eltűnt a sziklafalban.

Puska túra és a misztikus kövek

A fotózók...

...és a fotózott

A három házas település

Mennyország

Harmadik túránkon szintén délnek indultunk, oda ahol a folyó áttöri a hegyet. A hegyek mérete lecsökkent körülöttünk és a mediterrán növények is megmutatkoztak a növényzetben. Útközben egy függőhídról állapítottuk, meg, hogy nem EU szabvány szerint készült és a villany vezetési módszerek biztonságossága is erősen megkérdőjelezhetők. Leérve az áttörést csodáltuk, majd egy biztosabb hídon áttértünk a folyó másik oldalára, ahol egy legelő menti diófa alá húzódtunk a meleg ellen, megebédeltünk, Gergő és Bence kisebb sziesztát tartott, ugyanakkor elöl maradt egy bicska. Váratlanul feltűnt két fiatalabb helyi kíséretében egy kalapos öregebb bácsi is, leült hozzánk egy kőre, majd már a bicskát vizsgálta, hogy éles e, mondta, hogy megveszi. Kénytelen volt Gergő közölni vele, hogy az bizony nem eladó, így a bácsi kissé csalódott ábrázattal tovább ált fiatalabb társaival. Visszafelé egy kicsit keményebb iramot diktáltunk a kelleténél, így már jól esett visszaérni és rögtön fürdeni is indultunk, most nem a folyóhoz, hanem a kék tavacskához. Gergő kisebb rosszullétre hivatkozva lefeküdt aludni egy kicsit, így Bencével ketten mentünk. A tónál három gézengúz helyi kölyök fogadott minket, mi pedig a téli közlekedés és iskolába menetel felől érdeklődtünk volna, de sajnos nem igazán értettünk szót velük. Fürdésünk végén kérdeztük, hogy hol lehet ott egy jót enni helyi ételből. Már vezettek is minket egy kisebb fakunyhó felé, ami körül voltak székek és asztalok, de nem hittük, hogy az az étterem. 15 uróért három főre rendeltünk, majd Bence visszament Gergőért és pénzért. Nagy nehezen visszaértek és meglátták az ínycsiklandó étkeket, amit nem hittünk volna, hogy egy ilyen kis házikóból elővarázsolnak. Asztalunkra helyi sajt, sült hús, saláta, kukoricakenyér és sült krumpli került. Itt végezve az igazak álmát aludtuk aznap éjjel a sátorban.

A reggeli fájdalmas gázolás

Malombelső, amit még ma is használnak

Az áttörés

A megfelelően életveszélyes hídon való átkelés

Szieszta, bicska biznisz, disznók és ciklámenek

Az albán áramvezetés remekei

Másnap reggelre kértünk és kaptunk is egy hatalmas kukorica kenyeret, melyet igen hamar el is fogyasztottunk finomságából adódóan. A reggeli után összepakoltunk és mentünk fizetni, ahol érdekes módon csak 15 eurót kellett fizetnünk. Egy kicsi zacskó magyar pirospaprikát is kaptak tőlünk a háziak, ami látszólag nagy örömöt keltett körükben. El is búcsúztunk és Thethi irányában felfelé indultunk a hegyen. Útközben találkoztunk rengeteg autóssal, motorossal és egy amerikából hazatért bácsival, aki majdnem Gergő elvesztését okozta. A felfelé vezető úton a látvánnyal szintén nem tudtunk betelni, az ebédpihenőnél egy nagy szikla oldalára fel is krétáztuk a már jól megszokott Kemény kalap és krumpliorr szöveget: ITT TAGADTA MEG AZ EGYESSÉGET BAGAMÉRI! A tető közelébe érve egy kereszt és emlékmű tövében készítettünk csoport képet, majd még egy rádiótornyos tetőre is felnéztünk és ettünk a Roger szelet készletünkből. A hágó előtt még találtunk egy kutat, ami épp csak csöpögött, de egy ügyes csellel 15 perc alatt fel is töltöttük az egyik butykost. A hágóban találkoztunk ismét kis cimboránkkal, aki nagyon örült nekünk, a kis fogadóban kértünk vizet és vettünk 300g sajtot is. Ugyanúgy a pásztor szálláson aludtunk, majd reggel búcsút vettünk a hegyünktől és a völgytől, majd lefelé indultunk a hágótól.

Sorbus sp.

Hazafelé inultunk

Roger szelet és a táj

Kis cimboránk szamaragol

Az élet vize

 Lefelé már elég monoton volt az út, leginkább a fáradtság miatt, így 4 óra körül stoppal teljesen ingyen Koplikba mentünk. Itt vettünk kenyeret és montenegrói sört. Megállapítottuk, hogy minden második ház autómosó, rengeteg a Mercedes és sok a szemét. Gyorsan végig is szaladtunk a városon és a Skhoder-i tó felé vettük magunkat. Útközben láttuk az Albániára oly jellemző bunkereket, majd egy platós kocsi ismét felvett minket és a tóig vitt. Olyan jelentős szagtengerben úsztunk már ekkor, hogy jól esett a vízben megfürödnünk. Estére egy kicsi kertvendéglő udvarán aludtunk és egy sör társaságában még jót beszélgettünk. Reggel Gergő felkelt Nap felkeltét nézni, melyre mi Bencével nem voltunk képesek. A reggeli után gyors sátorbontás, búcsú és még némi éretlen szilva volt a jutalmunk, majd Koplik mellett Montenegró felé kezdtünk stoppolni.

Lőgyakorlat

Skoderi-tó és a platós utazás

Halászat

Gergő a Napfelkelében

Fáradt vándorok Montenegróban A bolt mellett

 Rövidesen már egy légkondicionált Mercedesben ültünk és a hosszú határon töltött várakozás után Podgoricába értünk 30 euróért. Első dolgunk ebéd vásárlása volt, majd hosszas várakozás és fürdőzés a podgoricai vasútállomáson. Megettünk egy nagydoboz fagyit is, majd végre este hatkor felpattantunk a vonatra és hazafelé indultunk. Az út egyhangú volt, bár cseh kabintársaink is ugyanazon a részen túráztak mint mi és a Jezercére is felmentek, amit mi végül kihagytunk. Egy órával hamarabb értünk a Budapestre, melynek a rekkenő hőség miatt nagyon örültünk és ezzel befejeztük albániai kalandjainkat erre a nyárra.

Az albán kockamerci

Az utolsó fagylalt

A végleges útvonal:
Tehát összesen: Autó (68km (Podgorica- Boge) +28km (Boge-Koplik) + 2km (plató), +40km

Koplik – Podgorcia)) =138km, 131,5km+-10km gyaloglás

Végleges ellátmány:

8 töltött káposzta húsgombóccal

1 székelykáposzta

4 paradicsomos gombóc

1 sólet (830 g)

850 g különböző májkrémek

130 g különleges vagdalt hús :-)

300 g löncshús

2 olajos + 1 paradicsomos hal (170 g?)

1 másik olajos hal

620 g majonéz

1 kg vörös- + 0,5 kg lilahagyma, két fej fokhagyma

4 egész (kb. 6 kg kenyér) + 10 zsemle + 1,5-2 kg ott kapott kenyér + 1,5 ? kg kenyér a hazaúton

40 dkg felvágott odaúton

1 rúd kolbász

30 dkg kecske/juhsajt

15 euró vacsora :-)

1,5 kg szendvicskeksz,

8 szelet Roger nápolyi

6 db túrós batyu

3 fánk

3× fél liter sör, 2×fél +1×0,33 l sör, 2×fél l sör + 1 l tej

rengeteg víz

5 db nektarin

1 uborka

3 paradicsom

1 db füge

rengeteg szeder, kevés málna